Month / November 2017

by ieasbridge

IEAS Lit: “The Kiss” by Kate Chopin

You can read the “The Kiss” by Kate Chopin below in Kovács Réka Cecília’s translation. Click here for the original. Réka is our MA student, head of the English and American Studies student group of the Hatvani István College of Advanced Studies.

Kint még egészen világos volt, ám odabenn az összehúzott függönyök és a tűz miatt, mely tompán és bizonytalanul parázslott, a szobát sötét árnyékok lepték be.

Brantain az egyik ilyen árnyékban ült, mely teljesen beborította, és ezt egyáltalán nem bánta: a sötétség elég bátorságot adott neki ahhoz, hogy szemeit olyan mohón szegezze a tűzhely előtt ülő lányra, amennyire csak szerette volna.

Igazi szépség volt, azzal a finom, gazdag hajszínnel, ami az egészséges barna hajú nők sajátja. Nyugodtan ült, miközben szórakozottan cirógatta az ölében összegömbölyödő macska fényes bundáját. Időről-időre lassú pillantásokat vetett az árnyék felé, melye beszélgetőpartnerét rejtette. Halkan csevegtek, teljesen közömbös dolgokról, melyek nyilvánvalóan nem kötötték le máshol kóborló gondolataikat. A lány tudta, hogy a férfi szereti – hiszen ez a nyílt és heves ember, elég naiv ahhoz, hogy képtelen legyen titkolni érzéseit; s nem mellesleg szándékában sem állt elfedni azokat. Az elmúlt két hétben buzgón és kitartóan kereste a hölgy társaságát, ő pedig magabiztosan várta, hogy a férfi feltegye neki a kérdést, melyre természetesen igennel fog felelni. A kissé jelentéktelen és nem túl vonzó Brantain elképesztően gazdag volt; s ő igencsak kedvelte és megkövetelte a nagy vagyon velejáróit.

Beszélgetéseik egyik szünetében, melyet a legutóbbi teaidőről és a következő fogadásról folytattak, kinyílt az ajtó s a fiatal férfi, aki belépett, nem volt ismeretlen Brantain számára. A lány az ajtó felé fordította az arcát. A jövevénynek csak pár lépés kellett, hogy a lány mellé érjen s ekkor a széke fölé hajolva – anélkül, hogy a lánynak akár sejtelme is lett volna szándékáról, hiszen nem tudta, hogy a férfi nem láthatja Brantain-t – heves, hosszú csókot nyomott ajkára.

Brantain lassan felemelkedett a székből, a lány pedig vele együtt talpra szökkent. A fiatal férfi kettőjük között állt, arcán szórakozottság és daccal vegyült zavarodottság tükröződött.

– Úgy hiszem… – hebegte Bartain – Úgy látom… kissé soká maradtam. Fogalmam sem volt róla, hogy… Most inkább búcsúzom.

Mindkét kezével kalapját szorongatta, s valószínűleg nem vette észre a féle nyúló kezet: habár a lány lélekjelenléte megmaradt, mégsem volt képes arra, hogy megszólaljon.

– Akasztott ember legyek, ha láttam, hogy ott ül, Nattie! Tudom, ez pokolian kínos a számodra. De remélem, megbocsátod nekem ezt az egyetlen… ezt az első baklövést. Mégis, mi a baj?

– Ne érj hozzám! Ne is gyere a közelembe! – szólt haragosan – Mégis, hogy képzeled, hogy csengetés nélkül jössz be a házba?

– A bátyáddal jöttem, mint előtte oly sokszor – felelte hidegen, mentegetőzve – Az oldal bejáraton jöttünk. Ő felment az emeletre, én pedig egyenesen idejöttem, abban a reményben, hogy itt talállak. A magyarázat igen egyszerű és meg kell elégedned vele: a balszerencse elkerülhetetlen volt. De kérlek Nathalie, mondd, hogy megbocsátasz nekem! – esdekelte lágyan.

– Még hogy megbocsátani? Fogalmad sincs, miről beszélsz! Engedj utamra! Sok mindenen múlik… hogy valaha is megbocsátok neked!

A következő fogadáson, melyről Nathalie és Brantain korábban beszéltek, a lány, miután meglátta, elbűvölő őszinteséggel ment oda a fiatal férfihoz.

– Megengedné, hogy egy pár percig beszéljek Önnel, Mr. Brantain? – kérdezte bájosan szégyenlős és megnyerő mosolyával. Brantain rendkívül boldogtalannak tűnt; ám amikor Nathalie karon fogta, hogy odébb vezesse egy nyugalmas sarokba, az arcán remény és a szinte komikussá váló szenvedése keveredett össze. Nathalie igen nyíltan beszélt:

– Talán nem kellett volna keresnem az alkalmat a találkozóra Mr. Brantain, de… de… ó, olyan nagyon kényelmetlenül, szinte már nyomorultul érzem magam a múltkori incidens óta. Amikor belegondoltam, mennyire félreérthette a dolgokat és miket gondolhat! – a remény egyértelműen a szenvedés föle kerekedett Brantain jámbor, kerek arcán- „Persze tudom, hogy ez Önnek nem számít, de saját lelkiismeretem érdekében, szeretném, ha tudná, hogy Mr. Harvy csupán egy régről ismert bizalmas barát. Tudja, mi mindig is olyanok voltunk egymásnak, mint az unokatestvérek… sőt testvérek, ha mondhatok ilyet. Mr. Harvy a bátyám legrégebbi bizalmasa, s mint ilyen, gyakran hasonló privilégiumokat követel, akárcsak egy családtag. Ó, tudom mennyire abszurd és neveletlen, sőt, tiszteletlen ilyeneket mondanom – küszködött könnyeivel – de számomra igen fontos, hogy Ön mit gondol… nos, hogy mit gondol rólam.” – Hangja izgatott suttogássá halkult. Brantain arcán nyoma sem volt már a gyötrelemnek:

– Tényleg igazán érdekli, mit gondolok Miss Nathalie? Szólíthatom Miss Nathalie-nak?

Hosszú, homályos folyosóra értek ki, melyet mindkét oldalról magas, elegáns növények szegélyeztek. Lassan sétáltak, egészen a végéig. Amikor visszafordultak Brantain arca sugárzott a boldogságtól, Nathalié pedig diadalmasan festett.

Harvy is az esküvői meghívottak között volt; s egy ritka pillanatban amikor Nathalie egyedül ácsorgott, félrehívta őt.

– A férjed”- szólt mosolyogva – azért küldött ide, hogy adjak neked egy csókot.

Nathalie arcát és sima, íves nyakát hirtelen elöntötte a pír.

– Úgy gondolom, egy férfi részéről természetes ez a fajta nagylelkűség egy ilyen jeles napon. Brantain azt mondta, nem szeretné, ha ez a házasság megzavarná azt a bensőséges viszonyt, ami közted és köztem van. Fogalmam sincs miket mondhattál neki – mosolygott arcátlanul – de azért küldött ide, hogy megcsókoljalak.

Nathalie úgy érezte magát, mint egy sakkjátékos, aki okos stratégiájának köszönhetően pontosan a kívánt eredményt érte el. Szeme csak úgy ragyogott és gyengéden mosolygott, miközben Harvy szemébe nézett; ajka pedig mohón vágyakozott a férfi csókjára.

– De tudod, – folytatta Harvy halkan- bár neki ezt nem mondtam, nehogy hálátlannak tűnjek, de neked elmondhatom: felhagytam a nők csókolgatásával. Veszélyes.

Nos, legalább Brantain és hatalmas vagyona vigasztalhatja Nathalie-t. Nem kaphat meg mindent az ember egyszerre; s némileg oktalanság volt a részéről erre számítani.

The text was first published in Szkholion.

by ieasbridge

We Run Against Harassment

Have you ever been harassed on the street? While running? Do you know someone who has been attacked? Do you think that this has to be stopped?

We are raising awareness of sexual harassment by running together as a community around the tram loop. We express solidarity with anyone who has been harassed. We express our demand for safety on the streets at night.

Runners, joggers, dog walkers, nordic walkers, bikers, men, women, children – everybody is welcome at the run.

Date: Saturday (25 November) 6:00 – 7:00 pm
Venue: 1 Egyetem square, in front of the Main Building
Route: tram loop around the Big Forest

25 November is the International Day for the Elimination of Violence against Women as well as the first day of the 16 Days of Activism against Gender-based Violence. Join the event and run against rape, molestation and violence.

Please make sure to wear an item of high-visibility clothing as well as something red.

Join the event on Facebook

by ieasbridge

IEAS Film Club Podcast #01: Moonlight

The moderator of the Film Club screening, Feldmann Fanni is joined by Malou Kürpick to have a conversation about the film. Give it a listen!
_

Special thanks to Nagy Tibor for helping us out with the recording. If your speakers are broken like mine are, you can also read Fanni’s thoughts on the film below.

“In moonlight all black boys look blue”

When I first watched Barry Jenkins’ Academy Award winner film, Moonlight, I did not really understand this sentence, which seemed then and seems now as well a central idea in the film. I wondered what moonlight has to do with homosexuality – since the film is celebrated as fresh depiction of homosexual identity formation –, why the blue colour, as an implication of night-like shades, is so dominant that the film uses a blue filter, and anyway, how come that such an ambiguous sentence could stand in the middle of such a complex film. It took me two more times of watching Moonlight and a discussion with Malou Kürpick to come up with my interpretation of this sentence.

In moonlight, black boys might look blue, but moonlight also induces blurriness, uncertainty, the lack of sharp edges and clear borders. A visual environment in which it becomes harder to find one’s way around. When I shared this with Malou, she pointed out that with this I basically say that moonlight could be interpreted as dangerous, shady, and eventually, a negative circumstance. However, for me it means something completely different. The loss of clear cut borders and sharp edges evokes the possibility of transgressing these borders, instead of thinking in well-described categories, we are encouraged to see things less separated, isolated from each other. When their edges blend into each other, it is not so easy to say where one thing ends end another begins.

This is especially what I enjoy and appreciate in Moonlight. It is not just a film about a gay boy’s development into a man, it is a film about a black, working-class, gay boy, who comes from a troubled family background with a missing father and a drug-addict mother, and who finds a father figure in her mother’s drug dealer, who is bullied severely at school and is deported into an institution for juvenile delinquents, and builds himself from scratch as a hyper-masculine black drug-dealing man, with a muscle car, gold necklaces, luxury watches and even golden fronts above his teeth.

Yet, Moonlight does not treat these issues separately from each other. Each and every one of them is connected, creating a web-like structure of issues to deal with and talk about. It is impossible to pick only one of these and discuss it separately from the others. This film is as intersectional as it is possible. I regard this intersectionality as Moonlight’s greatest achievement. Many people implied after the Oscars that the film only got its Award for Best Picture because it was about a gay black man, satisfying two marginalised groups at once. Yes, the film is about a gay black man, but it is so much more than that. With its fragmented structure Moonlight presents the viewer with a complex identity problem, in which neither being gay nor being black dominates. They are elements, and significant elements in Little/Chiron/Black’s identity, but still, they are “only” parts of a multilayered and complex human being’s identity.