You can read the “The Kiss” by Kate Chopin below in Kovács Réka Cecília’s translation. Click here for the original. Réka is our MA student, head of the English and American Studies student group of the Hatvani István College of Advanced Studies.
Kint még egészen világos volt, ám odabenn az összehúzott függönyök és a tűz miatt, mely tompán és bizonytalanul parázslott, a szobát sötét árnyékok lepték be.
Brantain az egyik ilyen árnyékban ült, mely teljesen beborította, és ezt egyáltalán nem bánta: a sötétség elég bátorságot adott neki ahhoz, hogy szemeit olyan mohón szegezze a tűzhely előtt ülő lányra, amennyire csak szerette volna.
Igazi szépség volt, azzal a finom, gazdag hajszínnel, ami az egészséges barna hajú nők sajátja. Nyugodtan ült, miközben szórakozottan cirógatta az ölében összegömbölyödő macska fényes bundáját. Időről-időre lassú pillantásokat vetett az árnyék felé, melye beszélgetőpartnerét rejtette. Halkan csevegtek, teljesen közömbös dolgokról, melyek nyilvánvalóan nem kötötték le máshol kóborló gondolataikat. A lány tudta, hogy a férfi szereti – hiszen ez a nyílt és heves ember, elég naiv ahhoz, hogy képtelen legyen titkolni érzéseit; s nem mellesleg szándékában sem állt elfedni azokat. Az elmúlt két hétben buzgón és kitartóan kereste a hölgy társaságát, ő pedig magabiztosan várta, hogy a férfi feltegye neki a kérdést, melyre természetesen igennel fog felelni. A kissé jelentéktelen és nem túl vonzó Brantain elképesztően gazdag volt; s ő igencsak kedvelte és megkövetelte a nagy vagyon velejáróit.
Beszélgetéseik egyik szünetében, melyet a legutóbbi teaidőről és a következő fogadásról folytattak, kinyílt az ajtó s a fiatal férfi, aki belépett, nem volt ismeretlen Brantain számára. A lány az ajtó felé fordította az arcát. A jövevénynek csak pár lépés kellett, hogy a lány mellé érjen s ekkor a széke fölé hajolva – anélkül, hogy a lánynak akár sejtelme is lett volna szándékáról, hiszen nem tudta, hogy a férfi nem láthatja Brantain-t – heves, hosszú csókot nyomott ajkára.
Brantain lassan felemelkedett a székből, a lány pedig vele együtt talpra szökkent. A fiatal férfi kettőjük között állt, arcán szórakozottság és daccal vegyült zavarodottság tükröződött.
– Úgy hiszem… – hebegte Bartain – Úgy látom… kissé soká maradtam. Fogalmam sem volt róla, hogy… Most inkább búcsúzom.
Mindkét kezével kalapját szorongatta, s valószínűleg nem vette észre a féle nyúló kezet: habár a lány lélekjelenléte megmaradt, mégsem volt képes arra, hogy megszólaljon.
– Akasztott ember legyek, ha láttam, hogy ott ül, Nattie! Tudom, ez pokolian kínos a számodra. De remélem, megbocsátod nekem ezt az egyetlen… ezt az első baklövést. Mégis, mi a baj?
– Ne érj hozzám! Ne is gyere a közelembe! – szólt haragosan – Mégis, hogy képzeled, hogy csengetés nélkül jössz be a házba?
– A bátyáddal jöttem, mint előtte oly sokszor – felelte hidegen, mentegetőzve – Az oldal bejáraton jöttünk. Ő felment az emeletre, én pedig egyenesen idejöttem, abban a reményben, hogy itt talállak. A magyarázat igen egyszerű és meg kell elégedned vele: a balszerencse elkerülhetetlen volt. De kérlek Nathalie, mondd, hogy megbocsátasz nekem! – esdekelte lágyan.
– Még hogy megbocsátani? Fogalmad sincs, miről beszélsz! Engedj utamra! Sok mindenen múlik… hogy valaha is megbocsátok neked!
A következő fogadáson, melyről Nathalie és Brantain korábban beszéltek, a lány, miután meglátta, elbűvölő őszinteséggel ment oda a fiatal férfihoz.
– Megengedné, hogy egy pár percig beszéljek Önnel, Mr. Brantain? – kérdezte bájosan szégyenlős és megnyerő mosolyával. Brantain rendkívül boldogtalannak tűnt; ám amikor Nathalie karon fogta, hogy odébb vezesse egy nyugalmas sarokba, az arcán remény és a szinte komikussá váló szenvedése keveredett össze. Nathalie igen nyíltan beszélt:
– Talán nem kellett volna keresnem az alkalmat a találkozóra Mr. Brantain, de… de… ó, olyan nagyon kényelmetlenül, szinte már nyomorultul érzem magam a múltkori incidens óta. Amikor belegondoltam, mennyire félreérthette a dolgokat és miket gondolhat! – a remény egyértelműen a szenvedés föle kerekedett Brantain jámbor, kerek arcán- „Persze tudom, hogy ez Önnek nem számít, de saját lelkiismeretem érdekében, szeretném, ha tudná, hogy Mr. Harvy csupán egy régről ismert bizalmas barát. Tudja, mi mindig is olyanok voltunk egymásnak, mint az unokatestvérek… sőt testvérek, ha mondhatok ilyet. Mr. Harvy a bátyám legrégebbi bizalmasa, s mint ilyen, gyakran hasonló privilégiumokat követel, akárcsak egy családtag. Ó, tudom mennyire abszurd és neveletlen, sőt, tiszteletlen ilyeneket mondanom – küszködött könnyeivel – de számomra igen fontos, hogy Ön mit gondol… nos, hogy mit gondol rólam.” – Hangja izgatott suttogássá halkult. Brantain arcán nyoma sem volt már a gyötrelemnek:
– Tényleg igazán érdekli, mit gondolok Miss Nathalie? Szólíthatom Miss Nathalie-nak?
Hosszú, homályos folyosóra értek ki, melyet mindkét oldalról magas, elegáns növények szegélyeztek. Lassan sétáltak, egészen a végéig. Amikor visszafordultak Brantain arca sugárzott a boldogságtól, Nathalié pedig diadalmasan festett.
Harvy is az esküvői meghívottak között volt; s egy ritka pillanatban amikor Nathalie egyedül ácsorgott, félrehívta őt.
– A férjed”- szólt mosolyogva – azért küldött ide, hogy adjak neked egy csókot.
Nathalie arcát és sima, íves nyakát hirtelen elöntötte a pír.
– Úgy gondolom, egy férfi részéről természetes ez a fajta nagylelkűség egy ilyen jeles napon. Brantain azt mondta, nem szeretné, ha ez a házasság megzavarná azt a bensőséges viszonyt, ami közted és köztem van. Fogalmam sincs miket mondhattál neki – mosolygott arcátlanul – de azért küldött ide, hogy megcsókoljalak.
Nathalie úgy érezte magát, mint egy sakkjátékos, aki okos stratégiájának köszönhetően pontosan a kívánt eredményt érte el. Szeme csak úgy ragyogott és gyengéden mosolygott, miközben Harvy szemébe nézett; ajka pedig mohón vágyakozott a férfi csókjára.
– De tudod, – folytatta Harvy halkan- bár neki ezt nem mondtam, nehogy hálátlannak tűnjek, de neked elmondhatom: felhagytam a nők csókolgatásával. Veszélyes.
Nos, legalább Brantain és hatalmas vagyona vigasztalhatja Nathalie-t. Nem kaphat meg mindent az ember egyszerre; s némileg oktalanság volt a részéről erre számítani.
The text was first published in Szkholion.
ieasbridge.wordpress.com 